Manapság a sör előállítására és kereskedelmére éppúgy adókat vetnek ki, mint bármilyen másfajta termékre. Volt azonban olyan időszak is, amikor nem a sört adóztatták meg, hanem maga volt az adó: a járandóságok egy részét sörben kellett rendezni. Európában a kora-középkorban, még a serfőző céhek megjelenése előtt, amikor minden háztartás maga állította elő otthon a sörét, az uraknak beszolgáltatandó termények és élelmiszerek között a sör is előkelő szerepet játszott. Még az egyháznak is sörben adóztak A középkori parasztoknak nem csak a nemeseknek, hanem az egyháznak is adót kellett fizetniük. Érdekes, hogy bár a kora-középkorban éppen a kolostorok voltak azok az intézmények, amelyek a nagyüzemi sörgyártást kifejlesztették, sőt, kolostori ivókat is fenntartottak az utazók számára, mégsem volt ismeretlen gyakorlat, hogy a földművesek sörben fizettek az egyházi személyeknek. Erre szolgáltat bizonyítékot, az egyik első magyar írásos nyelvemlékünk a sörről 1226-ból: Miklós nádor rendelete szerint Szent Márton napi adó gyanánt a pannonhalmi apátsághoz tartozó minden faluhely egy vödör sört köteles beszolgáltatni. Sörben a bérleti díj A középkori Angliából is fennmaradt számos olyan földbérleti szerződés, amely azt határozta meg, hogy a földet megművelő paraszt mivel tartozik a földet tulajdonló nemesnek. Egy 958-ból származó feljegyzés például a következőkben határozta meg az ickham-i birtok bérleti díját: évente negyven kancsó sör, hatvan kenyér, egy bárány, egy oldalas szalonna, egy fél ökör, két sajt, négy tyúk és öt penny. Érdekes elképzelni, hogyan működne ma a világ, ha a NAV részben sörben kérné az adókat.