A komló, a Humulus lupulus, a mérsékelt égövön terem. Kúszónövény, ha lehetővé teszik neki, akkor az indáival akár hét méter magasra is felkúszik. Természetes körülmények között általában fák ágait növi be. Termesztenek komlót Közép-Európában, Angliában, Észak-Amerikában, valamint Új-Zélandon és Ausztráliában is. A növényből a sörfőzéshez csak a termős virágzatokat, vagyis a tobozkákat használják fel, ez az, amire a sörkészítés során „a komlóként” hivatkoznak. Miután kézzel vagy géppel leszüretelik a tobozkákat, meleg levegővel kiszárítják őket, így bár valamit veszítenek a minőségükből, de hosszabb ideig eltarthatóak. A nemesített komló A sörfőzésre használt komlónak több fajtája is van. A híresebb komlófajták többnyire vagy arról a vidékről kapják a nevüket, ahol először termesztették őket, vagy arról a növénynemesítőről, aki kifejlesztette az adott fajtát. Mindegyik komlónak megvan a maga karaktere. A serfőző mestereknek, ahhoz, hogy a kívánt sört állíthassák elő, jól kell ismerniük a különböző komlófajtákat. Ha tisztában vannak az egyes komlók keserűségi fokával, akkor pontosan tudni fogják, hogy mekkora mennyiségre van szükség belőle a kívánt keserűség elérésére. A főzés során ezen felül figyelembe kell venni a cefre sűrűségét, a felhasznált komló mennyiségét és a főzési idő hosszúságát is a pontos hatás elérésére. Néhány híresebb komlófajta, hely szerint

Németország

• Hersbrucker
• Tettnang
• Spalt
• Hallertrau

Anglia

• Fuggles
• Goldins
• Brewer’s Gold
• Northern Brewer

Egyesült Államok

• Willamette
• Cascade
• Cluster
• Centennial
• Chinnok
• Mt. Hood
• Nugget

Ausztrália

• Pride of Ringwood

Felhasznált irodalom: Berry Verhoef: Sörök enciklopédiája. Pécs. Alexandra Kiadó, 2010.